A náci unokája

Silvia Foti könyve megjelentetésének munkálataiba évekkel ezelőtt kezdtünk. Nem az aktualitása, hanem inkább a példája okán fordult a figyelmünk a Chicagóban élő litván – és nem litván származású! – szerzőnő alapos kutatásokon alapuló, megrázó vallomása felé. Az volt a célunk, hogy felmutassunk egy olyan történetet, amelyben egy ember a saját sorsán, családi és történelmi beágyazottsága keretein belül szembesül az őt meghatározó, szeretett és tisztelt felmenője náci múltjával. Milyen tanulságokat von le e keserű felfedezésből, s megdöbbenéséből felocsúdva milyen felelős tennivalókat ró ki magára?
A náci Németországgal darab ideig szövetséges, s a Szovjetunió­val konfrontálódó Litvánia sok hasonlóságot mutat a második világháborús magyar történelemmel, ezért tartjuk fontosnak bemutatni e generációs szembesülés-dráma folyamatát.
Leginkább azért is, mert Magyarországon még nem született hasonló, kölcsönösen sebfelszakító, de mégis gyógyító, traumaoldó (gyász)munka. Az országban, amely szinte ellenállás nélkül ítélte halára 1944-ben közel millió, zsidóként kiközösített állampolgárát, s ahol a megsemmisítő táborokba történő deportálás lebonyolításában 200 000-ren vettek részt.
Időközben ez a könyv új aktualitásokat is felszívott magába a legújabb magyar közdiskurzus fejleményei okán. (Mint minden jelentős írásmű.) Nevezetesen, hogy ha nem is vagyunk közvetlen felelősek szüleink és nagyszüleink bűneiért, azonban egy finomabb felelősség-önazonosság és hitelesség miatt kötelesek lennénk azt megismerni, tisztában lenni vele, sőt: e meg(és fel-)ismerés nyomán szűkebb és szélesebb közösségünk számára állást foglalni.