A merénylők fénykora

“Amíg ezt írom, senkinek nem esik bántódása”, mantrázza az elképzelt merénylő másnapra tervezett ámokfutása előtti monológjában hol elszántan, hol fölényesen, hol szorongva, hol reménykedve. A kisregény fiktív világának drámai kerete az írás egyetlen éjszakája, de visszatekintve kirajzolódik egy hiábavalónak ítélt élet árnyképe és egy túlzottan is látható, mégis nehezen észrevehető nemzedék tablója is. Az íródó szöveg az elbeszélő segélykiáltása: prófécia és menekülés. Magyarázat a semmire. Fehér Renátó megrendítő és zuhogó regénymonológja egy végletes helyzetben mutat rá közös valóságunk és korszakunk nyomasztó jelenségeire: ami tegnap még zavar és mélabú, az holnap már indulat és támadás lehet; a gyúanyag pedig itt van a szemünk előtt. De bele merünk-e nézni a megreccsent kaleidoszkópba? A kockázatvállalás vezethet-e tisztánlátáshoz? És hajlandóak leszünk-e máshova visszatérni ebből az alászállásból?