A jövő emlékezete

A hároméves polgárháború (1936-1939) és a közel negyven esztendeig tartó Franco diktatúra (1939-1975) a mai spanyol társadalom számára nem egy lezárult és elfelejtett múlt idő, hanem egy máig lüktető, be nem gyógyult seb. Kiindulva az “az a nép, amely nem ismeri a történelmét, arra ítéltetett, hogy megismételje azt” téziséből, sokan úgy gondolják, hogy az elmúlt évszázad spanyol történelmének megrázkódtatásaira folyamatosan emlékezni és emlékeztetni kell politikai, társadalmi és kulturális szinten egyaránt. Ez a törekvése az emlékezet színházának (teatro de la memoria) is: a dráma eszközeivel feldolgozni a XX. századi spanyol történelem két traumáját – a polgárháborút és a diktatúrát -, és felhívni a figyelmet a feledés homályában maradt eseményekre.

A monográfia röviden vizsgálja az emlékezet és a felejtés kérdéskörét a XX-XXI. századi spanyol kontextuson belül, kitérve a diktatúra alatt, a demokratikus átmenet során és az azóta kialakult emlékezetpolitikákra. Mivel a XX. századi és a kortárs spanyol színházról magyar nyelven csak kevés szakirodalom hozzáférhető, ezért erről is igyekeztünk átfogó képet adni, bemutatva azt az utat, amit a spanyol drámairodalom a múlt században és az új évezred elején bejárt. Az emlékezet színházához tartozó korpuszt korszakokra bontva ismertetjük, majd a kötet terjedelmesebb részét a konkrét drámaelemzések teszik ki. Hat tematikus fejezetben összességében kilenc szerző tizenkét színdarabját vizsgáljuk. Az alkotók kiválasztásánál kronológiai szempontokat is figyelembe vettünk, így a polgárháborút átélt (Antonio Buero Vallejo, José María Rodríguez Méndez), a posguerra alatt felcseperedő (Sanchis Sinisterra, José Luis Alonso de Santos), a dictablanda alatt született, de már a demokráciában felnövő és alkotó (Laila Ripoll, Mariano Llorente, Juan Mayorga, Joan Cavallé), valamint a demokratikus átmenet korszakához tartozó drámaírók (Alberto Conejero) munkái közül válogattunk.

A kötetben elemzett munkák a szándékolt emlékezettörléssel és a spontán felejtéssel veszik fel a harcot. A jövő számára őrzik a múltat, hogy a túlélők halálával ne tűnjön el az emlékezet. A drámaírók tehát nem a konfliktuskerülő spanyol demokratikus átmenet csendegyezségén, hanem az emlékezet paktumán hagyták ott szignójukat, és mindannyian hisznek abban – Juan Mayorga szavait idézve -, hogy “a színház az emlékezet művészete”.