A holt szerető

Nem nagyon vagyok Lencsés Károly. Vers akarok lenni. Amikor leülök, hogy valami szülessen, erősen vajúdok. Máskor meg csak úgy kiszökken. Akárhogy is a Líra és a novella is képlékeny. Torz álom, amit megpróbálok kiegyenesíteni, elmagyarázni. Magyarázataim egyebek közt manifesztálódtak az Irodalmi Jelen, a Vörös Postakocsi, a Népszava lapjain. Üdvözöllek világomban. Lencsés Károly.
Hosszasan töprengtem, vajon mit írhatnék néhány sorban Lencsés Károly költészetéről? Szokatlan, különös, több rétegű világ az övé, nem rokonítható kortárs irodalmunk bármelyik kanonizált sablon-poézisével. Ráadásul a folyamatosság, az “innentől erre” is hiányzik. Egyszer, a nagy semmiből itt termett, kialakultan, virágba borult módon. Figyeljük csak! Egy biztos, aki e sajátos, mély, rendkívül karakteres líra olvasójává szegődik, nem bánja meg… (Aranyi László)