A harmadik szirén

A monográfia Zrínyi költészetének átfogó értelmezésére vállalkozik. Szempontja a történeti poétika: az Adriai tengernek Syrenaiát a korabeli költői iskolák vitáinak kontextusában mutatja be. E viták, főként a Zrínyi számára mértéket jelentő itáliai közegben, a modernség fogalmának értelmezése körül zajlottak, a klasszicizáló és vallásos megújulást hirdető irányzat és a nyelvi és történetfilozófiai szkepszisét retorizált érzékiséggel ellensúlyozó mozgalom között. Az előbbi élén maga a pápa, VIII. Orbán állt, az utóbbi Giovan Battista Marino körül csoportosult. Mindkettő modernként pozicionálta magát, és mindkettő “barokknak” minősül az utókor szemszögéből – Zrínyi pedig közöttük próbált tájékozódni, a poétikai skizma ellenében lépve fel. Modern költői nyelven és eszközökkel, Marinót követve fogalmazta meg teológiailag és filozófiailag egyaránt erős modernitáskritikáját. Kötetének legnagyobb, világirodalmi szempontból is jelentős újdonsága a kompozícióban keresendő: líraí versek egyéni lélektörténetet mesélő ciklusába építette be hőseposzát, állomásként a felfelé vezető úton. A sokat tárgyalt Tasso-követés nála mintegy idézőjelbe kerül, az emlékező személyiségépítés fejlődési fázisa lesz. A mártírium példává, egyéni döntéssé válik minden olvasó számára (akarunk-e emlékezni és mire a magasztos keresztény ideáloktól fűtött hősi múltból?). Ezzel az invenciózus megoldással oldotta meg a kor nagy feladványát, a heroikus eposz helyét egy ironikus korban – poétikailag pedig az epika és líra egészern eredeti ötvözését valósította meg verseskönyvében.