A fásult kebelnek nincs költészete

Minden Molnár Vilmos Álljunk meg egy szóra-estjével kezdődött. Szellemes, jó hangulatú irodalmi rendezvény kerekedett belőle, sokat nevettünk, az író és beszélgetőtársa, László Noémi is formában volt, csak úgy repkedtek a poénok. Belém bújt a kisördög, és nem hagyott nyugodni: mi volna, ha mindezt versben írnám meg? Untatott már a hagyományos műfaj, nem találtam benne kihívást, úgy éreztem, azt, ami igazán lényeges egy esten, nem tudja egy száraz és tárgyilagos tudósítás visszaadni. A mondatok hangsúlya, a cigarettaszünet, az író nevetése, a költőnő bájos mosolya, ízléses ruhája, az épület, a falak, az évszak és a napszak, és végül, de nem utolsósorban az, ahogy én érzem magam, aki elmegyek az estre, és hírt adok róla, mind hozzátartozik az irodalmi rendezvényhez, de vajmi keveset lehet mindebből visszaadni a hagyományos helyszíni tudósításban. Kötött műfaj az, akár a lírán belül a szonett.
A vers vagy a verses epika sokkal alkalmasabb lenne erre. Meg is született az első próbálkozás; a főszerkesztőm, Böszörményi Zoltán és a kollégáim üdvözölték az ötletet, így aztán több más verses tudósítás is követte.
A verses helyszínek az erdélyi irodalmi életet próbálják érzékletesebben bemutatni, a kor hangulatát, amelyből a derű sem hiányzik.
A könyv második ciklusa azokat az alkalmi verseimet tartalmazza, amelyeket születésnapokra, Irodalmi Jelen-díjátadóra, kötetbemutatókra írtam, így szintén szorosan kötődnek az erdélyi és az anyaországi irodalmi élet jelentős eseményeihez.
Végtére minden csak játék, ez az