A denevér ráncai

Molnár József sorai nélkülözik a – kortárs magyar irodalom képviselőit oly gyakran megfertőző – sterilitást, önsajnálatot, önfelmentést. Molnár megéli az életet, nem csak elképzeli azt, s lírája az átélt élményekből építkezik úgy, hogy közlései nem válnak eközben érdektelenül belterjessé, öncélúvá. Molnárt megvédi tanult szakmája a túlzásoktól, hiszen mozdonyvezetőként a felelősség súlyával naponta szembesül, így hajlandó az önvizsgálatra, igényli a gondos szerkesztői jelenlétet, segítséget is. Noha hajlamos a grafomániára, igyekszik kordában tartani csapongó gondolatait. Csak olyan műveket tesz közzé, amelyeket – valamelyest – már érlelt az idő! Hallgat a mesterek szavára is. Bartók, Beethoven, Borges, Chaplin, Fodor András, Gershwin, Kassák és a többiek, akik nélkül ő sincs; akik inspirálják, akik arra késztetik, hogy ne maradjon szótlan, de maradjon meg esendően emberinek akkor is, ha “Lötyögő vágányokon haladunk…” Szabó Zoltán Attila