A déli végekről

A vajdasági magyar irodalom történetének e játékos-konfabuláló újraírásában ismert, kevéssé ismert és fiktív nevek során át jutunk el a tegnapelőtti “jug. magy.” irodalomig, Gion Nándorig, Tolnai Ottóig, Sziveri Jánosig, Ladik Katalinig (etc), az Új “Sympó”-ig, az újvidéki Gurman kocsmáig – a szerző saját történetéig. – “Amikor e sorok írója még kisiskolás volt, akkori tanárnője beléje sulykolta, hogy a történelem egzakt tudomány, konkrét dátumok sora, nincs sok fecsegés, ehhez kell tartanunk magunkat. Amikor ez a diák nagyobbacska lett, döbbenetére azt kellett hallania a gimnáziumban, ráadásul a saját bőrén tapasztalnia feleltetések alkalmával, hogy a történelem tulajdonképpen: mese. Nem is história, mint mondák a régiek, nem is történet, amerre hajlunk mostanában a kifejezések részben árnyalódó, részben szétmázolódó használatát illetően, hanem egyszerűen mese. Mese, mese, mátka. A volt diák azóta a konkrétumok ballasztjának tetemes részétől szabadulva, suhogó szárnyakra kapva többet regél (dalol és kelepel) talán, mint kellene, miközben azért ama fránya dátumokról sem igyekszik – mint alant sorakozó mérföldkövekről – teljesen megfeledkezni. (Lévén mégiscsak ember, nem költöző madár, tudná különben, hol tart?)” Balázs Attila (1955) József Attila-díjas író, újságíró, műfordító, szerkesztő.