Megsebzett Kolozsvár

VALAMIKOR a 2000-es évek derekán autóbuszon utaztam egy amerikai turistacsoport idegenvezetőjeként. Ploiesti kör­gyűrűjén haladva bemondtam, hogy jobbra a város, amely
a 20. század történelmében, mint a romá­niai olajipar köz­pontja kiemelt szerephez jutott. Ekkor Frank, az egyik vendég megszólalt: ezeket a földeket korábban csak a leve­gőből látta, azért jött, hogy most közelebbről is megtekintse. A II. világ­háború során ugyanis részt vett a város bombá­zásában.
Mint aki Kolozsváron olyan házban nőttem fel, amit találat ért, és amiben Ferenc nagyapám megsebesült, különösen érintett e találkozás. Fürkésztem Frank arcát: rezzenéstelen maradt, próbáltam vele erről tovább beszél­getni, nem sikerült. Elgondolkodtatott a rezzenéstelen arc, bizonyára amikor 6000 méter magasról nézte a lenti világot, nem volt ennyire közömbös: izgatott lehetett, félhetett, vár­hatta, hogy legyen már vége, a gép landoljon már. Frank parancsot teljesített, Ferenc civilként a túlélésben remény­ke­dett. Frank a magasból legfeljebb a becsapó­dások füst­gom­báját láthatta, és bizonyára nem gondolt a lakosokra, nem gondolt arra a sok mindenre, ami lenn a bombázás követ­kezménye volt. Frank és társai érte­lem­szerűen nem olvashat­ják e könyvet. Sajnos Ferenc sem. Mi, Kolozsvár mai lakói viszont igen. Ezzel tar­to­zunk nagy­apáink, dédapáink nemzedékének.

dr. Furu Árpád
mérnök

JÓLESŐ ÉRZÉSSEL nyugtáztam ez alkalommal is a múzeumi gyűjtemények fontosságát a régmúlt eseményeinek megisme­résében. A kolozsvári történeti múzeum tulajdonában lévő fényképek sikeresen kiegészítik e kötet nem mindennapi felvételeit. A lebombázott épületek látványa rendkívül szo­morú és megrázó, akárcsak a személyes tragédiák, de annál nagyobb csodálattal gondolok az újrakezdő kolozsváriak hatalmas lelkierejére.

dr. Mitu Melinda
muzeológus

JELEN KÖTET lehetőséget ad arra, hogy a kolozsvári közösség
a közelmúltban sorsát alakító történelmi esemény emlékezete kapcsán számot vessen önmagával és a világgal: a „csendes hátország” békeillúzióját szilánkokra törő bombákat, a leomló házfalakat rövid időn belül háborús frontátvonulás követte –
az újjáépítést már a győztesek új világrendje határozta meg.
Az emlékezet személyes, családi körön belülre visszavonuló, évtizedeken át nyilvánosan meg nem jeleníthető, ki nem beszélt élményét a történész és közéleti író Papp Annamária a hely­történet és mikrotörténet szintjét is megjelenítő kötetben hozza elénk. Maga a kolozsvári és a szélesebb erdélyi társadalom keresztmetszete sejlik fel lapjain: emberi alakot nyer, az idő életszerű lüktetését, az emlékezet összetett óraművét, a közel­múlt egy pillanata köré rendezett emlékezet évgyűrűit világítja meg sorai által a szerző – képben, szóban megőrzött vissza­emlé­kezések összhangját megteremtve.

dr. Lönhárt Tamás
történész

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ Kolozsvár utcáin hagyott jelei esetleg csak a hozzáértőknek tárulnak már fel egy-egy meg­maradt Adăpost (Óvóhely) falfeliratban. De ahhoz, hogy a múlt eseményei eszünkbe jussanak, szükségesek olyan tárgyak, ame­lyek megszakítják a mindennapiságot, amelyekről és amelyek mellett mesélni lehet. Erre kiválóak a fényképalbumok, hiszen a képek előcsalogatják a régen megélt eseményeket, viszont
a fotók maguktól nem fognak megszólalni. Szükség van az em­lé­kező emberre. Ez a könyv, amely egyúttal album, nemcsak olyan fotókat tartalmaz, amelyek egy ismeretlen és ideiglenes Kolozsvárt mutatnak, hanem azoknak az embereknek az emlé­keit is, akik mindezt látták, megélték. Együtt van hát a kép és
a mesélő ember, nekünk csak meg kell hallgatni a történetüket. Utána pedig az újjáépített homlokzatokban, az átalakított épületekben vagy az azóta is változatlan kapukban, ablak­keretekben felismerni a megőrzésre érdemes múltat.

drd. Újvári Dorottya
művészettörténész