Beat-nemzedék: A Metropol-sztori

A Metropol olyan jelenség volt, amiről szociológusok, zenetörténészek írhatnának tanulmányokat. Útjuk, pályafutásuk egyedi, ugyanakkor elválaszthatatlan a közegtől, amelyben létrejött. De ez a könyv nem csak a Metropolról szól. Szól olyan fogalmakról, mint a romániai magyar könnyűzene, olyan intézményekről, mint a Siculus fesztivál, s a televízió magyar adása. Szól arról is, hogy erdélyi magyarként miképp sikerült a csúcsra törni, s miként tudtuk a többségi román közönséget is megnyerni.
A Metropol Groupért egy 22 milliós ország ifjúsága rajongott, teljesen függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszélt. S ez már önmagában felért egy győzelemmel. Manapság receptre jönnek létre együttesek: akár a szakácskönyvben, pontosan adva van: miből mennyit és milyet, hogyan kell keverni az alapanyagot és főleg: miként kell tálalni a kész terméket. A zene csak egy „termék” a fogyasztási cikkek sorában, a sikert vagy bukást a piac törvényei diktálják. Hogyan tudott egy olyan együttes, mint a Metropol ösztönösen ráérezni annakidején a „receptre”? Ma csak nevetünk e kérdésen. Hiszen esze ágában sem volt senkinek akkor a siker receptjén elmélkedni. Ők is, mint a többi kortársaik és sorstársaik csak zenélni akartak és kész! Titkokat nem fogunk hát elárulni, mert titkok egyszerűen nincsenek. Ami van, egy történet: képzelt riport valódi szereplőkkel.
A már összeszedett anyag: egy mozaik darabjai. Ki-ki a maga szemszögéből, a maga módján fogalmazza meg a saját Metropol-élményét. S van egy több órát kitevő interjú a főszereplőkkel, amit pár évvel ezelőtt Horváth Károly készített, aki elsőnek rugaszkodott neki, hogy megírja a Metropol-könyvet. Ezekből a mozaikkockákból kell összeraknom a képet, egybefogva a magam Metropol-sztorijával. Ne várjon senki pártatlan, kívülálló megközelítést. Nem hiszem, hogy valaha is, bárki is pártatlanul, érzelmek, indulatok nélkül tudott volna a Metropolhoz viszonyulni. Semlegesnek lenni nem lehetett: vagy szeretted, vagy ki nem állhattad őket. Én is csak a magam nagyon szubjektív történetét tudom leírni a Metropolról, s egy nemzedékről, melynek én is része voltam, s melyet ma úgy emlegetnek, hogy a beatnemzedék. Kinek-kinek mást mond majd ez a könyv. Mást annak, aki maga is átélte ezt az időt, mást a Metropol egykori rajongóinak, mást a bennfenteseknek s mást azoknak, akik már az új idők gyermekei. Ez utóbbiakra gondolva megpróbálom úgy elmondani ezt a történetet, hogy a mostani 16 évesek és a holnapiak is megértsék, mit is akartunk mi, egykori 16 évesek, amikor gitárral a kezünkben döngetni kezdtük a tilalmak falát. Szálljunk hát alá együtt azokba a dantei időkbe. „Lasciate ogni speranza, voi ch’entrate” – „ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”