Szerda ablakában | Kanyargós családtörténet

“Á, Smolinski! Hallom, vendégeskedett egy kicsit Josefstadtban. Személyesen gondoskodtam az ottani politikai elítéltek kiszabadításáról. Dicsőség a hazáért raboskodni, de nem túl kellemes, igaz-e? … Hallottam, mit műveltek Galíciában az ostoba parasztok a nemeseikkel. A maga családja túlélte, ugye?” – Gustav nem válaszol, de az arca megrándul. Bem figyelmesen nézi. – Értem. – Egy pillanatnyi csend után hivatalos hangon folytatja. – “Azért kértem, hogy fáradjon ide, mert volna egy különleges feladatom a maga számára. Maga Galíciából való és zsidó vallású, ha jól tudom.”

– “Már megkeresztelkedtem.”

– “Az most nem számít” – Bem türelmetlen kézmozdulatot tesz. – “Egy kiáltványt kellene elvinni az ottaniaknak. A magyarországi zsidók írták a galíciaiaknak.”

– “Nem szívesen megyek haza, akarom mondani, vissza” – vallja be Gustav nagyot nyelve.

– “Megértem” – ráncolja össze a homlokát Bem – de ha egy szebb jövőt szeretnénk, képesnek kell lennünk áldozatot hozni.”

Én már épp eleget hoztam!” – vág közbe Gustav. Bem szigorúan néz rá.

– “Azt maga nem hozta, csak elszenvedte. És az más. Tudja, a szabadság becses dolog. És most nem is Lengyelország szabadságára gondolok, pedig arra tettem fel az életemet. Hanem a lélek szabadságára. Mit gondol, mitől olyan erősek a zsarnokok? Attól, hogy összefognak! És mi tesz minket, az alattvalóikat, gyengévé? A megosztottság!”

Kanyargós családtörténetem olyan, mint egy régi római relief. Ahogy körbejárjuk a domborművet, sorban megelevenednek, majd eltűnnek őseim és az ő világuk. Literátor elődjeim gazdag írásbeli örökséget hagytak rám. Kíváncsivá tettek, több mint három évig kutattam levéltárakban, régi újságokban. Küszködtem azzal, mit emeljek be a történetembe, és mit hagyjak ki belőle. Írás közben ragaszkodtam a tényekhez, de teret engedtem a képzeletnek is. Előfordult, hogy a később előkerült adatok egybevágtak azzal az általam elképzeltekkel.