A vörösiszap katasztrófa személyes történetei | Társadalmi traumafeldolgozás

Hogyan lehet feldolgozni az addigi élet alapjainak teljes megrendülését? Minek az elvesztése a legfőbb veszteség? Milyen szerepet játszanak a feldolgozási folyamatban az egyént magába foglaló közösségek? Milyen típusú kapcsolatformák vészelik át az alig átvészelhetőt és milyenek szűnnek meg? Hosszasan sorolhatnánk még azokat a kérdéseket, amelyek felmerültek a 2010-es magyarországi vörösiszap-katasztrófa után azokban, akiket közvetlenül érintett az iszapömlés. Az is megfigyelhető volt viszont – az idén tíz éve történt katasztrófa után -, hogy az eset volumene, megrendítő volta és pusztító ereje Devecserre és környékére vonta egész Magyarország figyelmét. Sokan megmozdultak, hogy segítsenek. Hónapokig vezető hír volt minden, ami ott történik. Ez volt hazánk eddigi legpusztítóbb ökológiai következményekkel járó ipari katasztrófája. A fenti kérdések tehát nem csak az ott élőkben merültek fel, hanem fontossá váltak – mondhatni – minden magyar embernek.

A kötet célja, hogy válaszokat adjon a kérdésekre. Szerzője szociológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Szociológiai Intézetének adjunktusa. Az iszapömlés után azzal a céllal készített két időpontban interjúkat a közvetlenül károsult devecseriekkel, hogy beszéljék el az elbeszélhetetlent, hogy azon keresztül megérthessük, mit veszítettek, mit jelent számukra a múlt a jelen és a jövő, s elsősorban a jövőre fókuszálva: hol találták meg azt a kapaszkodót, ami segített nekik a katasztrófán túllátni.