Régi székely költők

Költészet...? A versek rejtélyessége és bizonyossága olvasóját keresi. Van-e bennünk kíváncsiság és van-e türelem követni a néhol lassú tempót, és megérteni a mára már homályba burkolózó utalásokat? Miben áll a poétikusság? Mibe kódolták ama hajdaniak a halánték ere dobogását, az elválásoktól elálló lélegzetet és a vágyakozások (hazavágyások) vissza-visszatérő hosszú pillanatait?

Zsoltároktól az ódáig terjed e mostani sorozat, a szerzők megosztják velünk a megőrizésre érdemes pillanatokat, meglepnek, visznek; feltámad a nyelv az új antológiában, mai beszédünk új ízekre lel. Nemcsak a kalendáriumok üres lapjára, a sírjelekre és a tükrösre, hanem az elmébe is folyamatosan íratik a végtelen versmondat és a végtelenül parányi poétikus jel. Igen, itt küldi jeleit a jelenbe az, aki a Péchi Simon nevet viselt, az, akit Aranyosrákosi Székely Sándornak hívtak; együtt van püspök, katona, diák és oskolamester. A kötetben mind hazatalálnak. Milyen versismerettel, látásmóddal? Sokfélével, hiszen felkészülésük is sokféle volt, csaknem alkalmatlan az összehasonlításra. A külföldi akadémiákon művelődött és az itthon cseperedett egyaránt keresi azt az igazi nyelvet, amelyen a lényeges – veretesen vagy könnyedén – kimondható, elmondható.